Mit szólsz hozzá?

Joan Didion írásait 18 éves koromban fedeztem fel, és azóta is rajongója vagyok. (Erről többet olvashattok az esszémben.) Ezért a lehetőség, hogy meginterjúvoljam őt a Belletrist számára megtiszteltetés volt. Néhány dolog közös bennünk: Kalifornia iránti szeretetünk, az írás, és a színészkedés.

Belemerültünk a beszélgetésbe az új könyvéről, a South and Westről. Az ikonikus szerzővel, és az én személyes hősömmel, aki az interjú során elárasztott bölcsességével, elkötelezettségével és élettapasztalatával.

Az írás kezdete

Emma: Milyen visszaolvasni a jegyzeteit? Néha, amikor megnézek egy filmet, amiben játszok, nem emlékszem a jelenet felvételére, vagy, hogy ilyen rész valaha volt a filmben. Volt olyan, hogy elolvasta a jegyzeteit és nem emlékezett rá, hogy ezt leírta?
Joan: Nem - mindenre emlékszem, amit leírtam valaha. Emlékszem, hogy olyan helyeken vagyok, ahol beszélni akarok, és szeretnék világos képet alkotni arról, ahol éppen vagyok. Érdekesek ezek a jegyzetek, mert visszaidézik a fiatalabb énem. Ám az az énem kevésbé érdekes, mint reméltem.

Emma: Melyik történt először? A gondolat, hogy megírja a South and West-et vagy először fellapozta a jegyzeteit, hogy 'talán van itt valami'.
Joan: Megnéztem a jegyzeteimet és arra gondoltam, hogy van itt valami. A legtöbb részét a jegyzeteknek már megírtam, de úgy érzem a tudáshoz nem kerültem közelebb.

Emma: Egy újságírónak nehéz 'megélni a pillanatot'? Számomra, mint színésznő nehéz, mert folyamatosan dolgozom, és a munka az életem. Azt hiszem arra gondolok, hogy az életed csak a tiéd?
Joan: Az életed mindig a tiéd, függetlenül attól, hogy hogyan használod. Nehéz megélni a pillanatot, mert szeretünk a távolból szemlélni.

Emma: A The Paris Review interjújában azt nyilatkozta, hogy, amikor kislány volt történeteket írt, de valójában színésznő akart lenni. Mi változott? Volt valaha meghallgatáson?
Joan: Azt hiszem ugyanolyan nyomás van rajtam írőként, mint színésznőként lett volna. A két tevékenység ugyanaz, hiszen mindkettő valamilyen expozícióval jár. Soha nem akartam színésznő lenni, még mindig az akarok lenni. A sacramentoi színházban játszottam néhány jelenetet. Semmi jelentőségteljes.

Emma: Azt mondta, hogy az írók mindig eladnak valakit. Az írással kapcsolatban az egyik félelmem, hogy ha írok valamit, azzal megbántok valakit, esetleg valakit, aki kedves számomra. Hogyan tudják az írók ezt összeegyeztetni? Önnek is vannak ilyen félelmei?
Joan: Ezeket a félelmeket el kell engedni.

Karakterépítés

Emma: A South and West-ben olyan régi képek vannak, amelyeket az édesapja készített önről, hogy láthassan önmagát időről-időre és azt mondhassa, hogy a képen lévő lány hasonlít rám. Most már nem érzi magát olyannak, mint a múltban? Ez olyasvalami, amin minden nő keresztülmegy, mert a fiatalság összekapcsolódik a szépséggel?
Joan: Az ifjúság és a szépség összekapcsolódásának nem sok köze van hozzá. Néha különbözőnék érzem önmagamtől a múltbéli énemet, de ez olyasmi, amin minden ember átmegy. Át kell mennünk rajta, különben megfulladunk.

Emma: A South and Westben azt írja: " Soha nem vártam, hogy a Gulf Coast-nál férjhez megyek." Talán azt gondolta, hogy nem fog férjhez menni? Azt hiszem a fiatalok könnyen elképzelik az esküvőjüket, de a házaséletet már nehezebben. Kényelmetlenül érezte magát azáltal, hogy úgy tekintenek önre, mint aki házas vagy nem házas?
Joan: Mindig szerettem volna megházasodni. Szerettem gondoskodni róla, és John is gondoskodott rólam. Soha nem érdekelt, hogyan látnak minket az emberek.

Emma: Van egy rész a California Notes-ban, ahol a kudarcokról, gyengeségekről és visszautasításokról ír. Mire gondolt? Esetleg arra, hogy ez egy kifejezettem nőies tulajdonság, hogy olyan könnyen fedezzük fel a hibákat és a kudarcokat?
Joan: Nem hiszem, hogy ez kifejezetten nőies vonás. Vannak jobb és rosszabb dolgok azok között, amiket a fejemben tartok.

Egyedülálló utazás

Emma: "Szerencsés voltam. 'Hajlamos vagy arra, hogy a szíved szabályozza a fejedet.'" Tudnom kell: hajlamos arra, hogy a szíve szabályozza a fejét?
Joan: Nem, nem hagyon, hogy a szívem szabályozza a fejemet - vagy legalábbis próbálom.

Emma: A California Notes-ban olyan nevelésről ír, amely a szokásostól eltér. Mi a helyzet ezzel a nem szokványossal? Ön szerint ez ajándék vagy átok? Különösen a nők számára.
Joan: Azt hiszem a szokatlan nem átok senkinek. Nem tudom, hogy rosszabb-e a nőknél. Ez egy szokatlan perspektíva.

Emma: A South and Westben az egyik kedvenc részem, amikor a Mississippi Broadcasters ebédlőjében van és hallotta, hogy egy nő azt mondja " soha nem voltam máshol, de el akartam menni". Nem igazán tudom hogy reagáljak erre. Amikor először olvastam szomorúnak találtam, de rájöttem, hogy nem hívta fel az írásmód a figyelmet arra, hogy sajnáljuk ezt a nőt. Azt hiszem az lenne a kérdés, hogy megkönnyebbült-e a The Gulf-nál való tartózkodás ideje alatt, olyan messze a "jó információforrásoktól"?
Joan: Nem találtam a déli helyet megnyugtatónak. Régen ott éltem, mint gyermek, de a későbbi visszalátogatások során nem éreztem magam otthon.

Emma: Van valamilyen utazás, amit azoknak javasol, akik "ki akarják tisztítani a fejüket"? Vagy ez túl nagy luxus, amikor sok a szabadidő?
Joan: Nem tekintem luxusnak. Számomra nem működött annak ellenére, hogy meg kellett tennem.

Emma: Mint valaki, aki szintén ír, meg kell kérdeznem: toll vagy ceruza?
Joan: Csak spirálozott jegyzetfüzeteket használtam és leírtam amit akartam. Tollat használok.

Mit szólsz hozzá?

Amikor 18 éves voltam és New York Cityben laktam, találkoztam egy fiúval. A Gramercy Parknál volt egy lakása, ami furcsának tűnt számomra, mert azon a környéken vagyonos emberek éltek és csak felnőttek rendelkeztek kulccsal a parkhoz. Hét év telt el azóta, és most jövök rá, hogy a fiú biztosan nem volt felnőtt és a lakás sem az övé volt.

De nem ez a lényeg, mert abban az időben éreztem, tapasztaltam a legtöbb felnőtt dolgot. Kaliforniában nőttem fel, így New Yorkban mindig szabadnak és érettnek éreztem magam. Mivel a fiú író volt, megpróbált írni, valószínüleg rólam, gondoltam. Kiderült, hogy nem.

Joan felfedezése

Akárhogyis, ez a fiú adott nekem egy könyvet a könyvespolcáról. A könyv címe: Play It As It Lays. A szerző: Joan Didion. Korábban soha nem hallottam róla, de elkeztem olvasni.

Attól a pillanattól beleszerettem Joanba. Joan Didiont nem csak olvasod. Joan Didion információkkal tölti meg az életed. Olyan helyekre kalauzol el, mint Kalifornia, New York és Hawaii, másképp. Ő megváltoztatja a gyászt és a veszteséget is. Humanizál olyan hírességeket, mint John Wayne és Joan Baez. Arra kényszerít, hogy megértsd, hogy egy újságíró nem csak egy ember, aki híreket közöl, hanem valaki, aki történeteket mesél. Olyan érzetet kelt, mintha ő lenne a saját életének riportere.

Nem az egyetlen nő vagyok, aki ezeket a dolgokat gondolja Joanról és biztosan nem az utolsó. Van azonban egy részem, és úgy gondolom, minden embernek van egy része, aki Joant olvas, és azt gondolja, hogy ő a minden.

Igaz, először olvastam Joan Didiont, mert egy kedves fiú azt mondta, 17 vagy 18 évesen. Az a helyzet, hogy ebben a korban olyan dolgokat csinálsz, hogy az emberek egy bizonyos módon lássanak. Úgy gondolom, ez még 25-26 éves koromban is igaz.

Továbbra is olvasom Joant, mert szeretem az ő szemszögéből látni a világot. Úgy érzem tartozom annak a fiúnak, mert bizonyos értelemben Joan számomra a minden.

Csend volt. Valami valóságos történt: ez volt az élet. Ha tudta volna ezt tartani, képes lenne átvenni a játékot és helyesen cselekedni, bármit is jelentsen ez.

Ez az a vonal, amit az 1970-ben megjelent Joan Didion regényről hallottam. Ugyanebben az évben olyan utazást tett, amely a legújabb, South and West című könyve alapjául szolgált.

New Orleans

A 20-as éveim első felének nagy részét New Orleans-ban töltöttem, egy olyan városban, amelyet gyorsan megszerettem. Azt hiszem, bárki, aki New Orleansban töltött időt, egyetért abban, hogy egy más emberként hagyja el a várost.

A South and West című könyv New Orleanst írja le: 'A rosszindulatú és jóindulatú energia titkos forrása, a pszichikai központ." Úgy érzem, New Orleans egy olyan hely, amely megtalál, megragad és más irányba fordít.

Miután New Orleansban forgattam két szezont az Amerikai Horror Storyban és a harmadik még bizonytalan volt, akkor a The Garden District környékén sétáltam és hortelen késztetést éreztem arra, hogy kihirdessem a hűségemet e furcsa kis helyen. Fél város a vadnyugaton. New Orleans határozottam gyarmati, ahogy Joan fogalmaz. Megálltam az utcán és azt suttogtam: "Visszajövök, hamarosan találkozunk!".

Hat hónappal később visszatértem New Orleansba, hogy filmezzek.

Amíg New Orleansban voltam, úgy éreztem magam, mint egy külföldi. Furcsa volt, hogy vannak olyan emberek, akik egy házban éltek egész életükben, és ismerték a szomszédaikat. Úgy értem, tudtam, hogy ilyan dolgok léteznek, de valaki, aki 12 éven keresztül, évente 5 alkalommal költözött és iskolát váltott, és rengeteg házban élt Los Angelesben, nem voltam tisztában azzal, hogy mit jelent származni valahonnan, kötődni valahová. Nem tudtam, hogy az emberek minden szerdán a barátaikkal vacsoráznak a Clancy-ben és szombatonként isznak a verandán. Hogy az életük a hagyományon és a rutinon alapul.

Mivel gyerekként sokat költöztünk, nem tartoztam szorosan egy helyre sem. Minden alkalommal, amikor elköltöztünk, anyukám azt mondta: "Em, búcsúzz el a háztól!", és elhajtottunk a kocsifeljáróról. Most, az ágyamban, ami a Los Angelesben bérelt házamban van, nem tudok elaludni éjszaka, akkor becsukom a szemem és végigsétálok a francia negyeden, amíg el nem alszom.

New Orleansban be kellett állnom a déli időre, ami azt jelenti, hogy minden háromszor annyi ideig tart. Kávé, vacsora, jó reggelt, jó estét. Nincs olyan, hogy gyorsan. A város általában fagyos hangulatot generál bennem. 'Amikor visszatérek', mindent csak így hagyok ott. Mint egy babaház. Nagyon konfortos, hogy egy hely változatlan marad, amikor visszatérek. Ez megkönnyíti a távozást.

A South and West című könyve végén Joan tesz néhány megjegyzést a hírhedt Patti Hearst-ről, de valójában Kaliforniáról van szó. A hely, ahol élek és felnőttem. E könyv olvasásakor hajlamos vagyok arra gondolni, hogy az élet mások számára egyszerű. New Yorkban születtem, de a szívem, mint Joané is, nyugathoz húz. "Egyszerűen itt könnyű lennem, más helyen nem lenne könnyű." Joan Didion mágikus varázsa az, hogy segít megérteni az életed, otthonod, önmagad és pontosan ezt tette a South and West című könyvben is.

Amikor világossá vált, hogy a Belletrist megvalósul, el kellett döntenem, hogy melyik könyvvel kezdjünk. Tudtam, hogy a South and West 2017. márciusában jelenik meg, mert nyilván benne volt a naptáramban. Az az elképzelés azonban, hogy Joan Didionnal interjút készítsek, olyan dolog volt, amiről eddig csak álmodoztam. Olyan dolognak tartottam, ami soha nem fog megtörténni.

Nagyon ritka, hogy a dolgok a képzeletedől valósággá válljanak. Ám ez a ritka alkalom most megtörtént, elhoztam a Belletrist számára egy interjút Joan Didionnal. Örömmel oszton meg itt a bölcsességeit veletek, hogy emlékeztesselek a végtelen lehetőségekre, amelyek a könyvek világában rejlenek.

 

Mit szólsz hozzá?

Az Emma és barátnője, Karah által indított könyvklub első ajánlott könyve még március hónapra: Joan Didion: South and West című műve. Most a könyvről és az írónőről olvashattok néhány alapadatot. Az írónő ezen könyve magyar nyelven nem jelent meg, viszont 2 másikat: A mágikus gondolatok éve (The Year of Magical Thinking) és Salvador bátran keressétek a könyvesboltokban!

Joan Didion 1934-ben született a kaliforniai Sacramentoban. Novella, memoár és esszéíró. 1956-ban diplomázott a Berkley-n. A diploma megszerzése után 2 évig dolgozott a Vogue magazinnál. Ezt követően számos könyve megjelent. Míg a Vogue-nál dolgozott találkozott jövőbeli férjével, John Gregory Dunne-al. 1964-ben házasodtak össze, és 20 évig Kaliforniában éltek. 1 gyermekük született. Korai életéről és betegségeiről, házasságától való búcsúzásáról The Year of Magical Thinking címmel 2005-ben adott ki könyvet. Vertioval, hányingerrel és sclerosis multiplex-el diagnosztizálták a '60-as években. 2003-ban 2 éven belül halt meg lánya és férje. Lánya haláláról Blue Nights címmel adott ki könyvet.
Joan Didion évtizedek óta a Nobel-díj várományosa, minden egyes új regényének megjelenése esemény, a tényirodalom körébe tartozó könyvei pedig az ezredvégi amerikai műveltség csúcsteljesítményei. Didion írásaira jellemző a narratív történetmesélés. Ezt a stílust kreatív irodalomként, intim iújságírásként emlegetik. Leginkább a párbeszédekre és a szerző általi tapasztalatokra támaszkodik. Didion a személyes érzéseit, emlékeit is beleírja könyveibe, mely magában foglalja a káoszt is, ahogy a világot látja. Didion elutasítja a hagyományos újságírást és inkább a szubjektív megközelítés áll hozzá közel. Didionra hatással volt Ernest Hemigway, Henry James és George Eliot. 2002-ben Didion megkapta a St. Louis Literary Award-ot a Saint Louis University jóvoltából. Majd megkapta a The Year of Magical Thinking című könyve, melyben házasságától búcsúzik el - az Amerikai Nemzeti Könydíjat.

Joan Didion mindig megtartotta jegyzeteit: hallható párbeszédekről, megfigyelésekről, interjúkról, esszék és cikkek tervezéséről. Most egy olyan notebookot kaptunk, amely nyomon követi férjét, John Gregory Dunne-t 1970 júniusában Luisiana, Mississippi és Alabama területén. Interjút készít kiemelkedő helyi figurákkal, leírja a moteleket, éttermeket. Leírja az élet ütemét, fényét, a faji, osztálybeli különbségek irányában lévő aggodalmát a kisvárosokban.

Mit szólsz hozzá?

Néhányan közülünk megilletődnek, ha meglátják Emma Roberts-t az utcán, azonban Robertsnek is megvannak a maga pillanatai. Amikor a Scream Queens színésznője elment egy könyvesboltba, ahol Ariel Levy író tartott dedikálást, odament az írónőhöz: "Megkérdeztem tőle, hogy később tudna-e beszélni velünk és ő igent mondott és ez nagyon kedves volt tőle. Istenem, imádom őt!"

Ha még nem találtad ki, Roberts szereti a könyveket és az írókat. (Amikor Levy könyvét olvasta kihagyta a barátaival való találkozást, hogy befejezhesse.) Ezért barátnőjével, Karah Preissal elindította a Belletristet, ami egy könyvklub, és bárki csatlakozhat hozzá. Beszéltünk Robertsszel a könyvek iránti szeretetéről, és arról, hogy exklúzív interjút készített Joan Didion legendás szerzővel.

Miért akartál könyvklubot indítani és honnan származik a név?
Az egyik legjobb barátnőm, Karah Preiss. 8 vagy 9 évvel ezelőtt találkoztunk, elkezdtünk együtt lógni és elkezdtünk a könyvekről beszélgetni, könyveket ajánlgatni egymásnak- különösen számomra, többet olvasott, mint én. Minden könyv, amit javasolt, az új kedvencemmé vált.
Sok különböző néven gondolkodtunk, kb. 10-en, de mindet különböző okok miatt vetettük el. Belletrist, egy régi, régi szó, aminek sok értelme lehet. Csak imádtuk ahogy hangzik, nőies, de ugyanakkor sosem hallottam másutt.

Az első könyv Joan Didion: South and West című műve.
A legfontosabb számunkra, hogy mindig olyan könyveket válasszunk, amiket szeretünk és azt gondoljuk, hogy az emberek olvasni akarnak. Természetesen ezeket a könyveket meg akarjuk venni. De választáskor mind a könyv és a szerző szeretetének helyén kell lennie. Új szerzőkkel is foglalkozunk majd, mert olyan sok ember ír csodálatos könyveket. Tehát olyan embereket is fókuszba helyezünk, akik inspirálnak minket és híresek, mint Joan Didion, és olyanokat is, akik még soha nem írtak könyvet.

Gyönyörű esszét írtál Joan Didionról a honlapra, exklúzív részletekkel. Hogy jött ez?
Megkaptuk a visszajelzést, hogy beleegyezett az interjúba és szó szerint felugrottam a levegőbe, majd megcsókoltam az utat. Utána természetesen jött a pánik, hogy mit fogok tőle kérdezni. Még viccelődtem is, hogy most már nem is akarom, mert túlságosan megijedtem. Végül Karahval átnéztük a könyvet és feltettük a kérdéseket, majd átküldtük Joannak és kb. egy hétig vártuk a válaszát.
Nagyon hálásak voltunk, hogy beleegyezett, mert nem igazán adott másnak interjút ezzel a könyvvel kapcsolatban. Joan annyira titokzatos, soha nem tudja igazán, mit fog csinálni.

Joannal folytatott beszélgetésed során beszéltél saját gondolataidról, félelmeidről az írással kapcsolatban? Gondolsz magadra, mint író?
Joan Didion valójában azt mondta, hogy vannak gyerekek, akiknek nem tud segíteni, de ezek a gyerekek megszállottan írnak a jegyzetfüzetükbe. És én voltam az a gyerek. Folyamatosan írok és szeretem is, legyen az esszé vagy novella. Szeretem a Slouching Toward Betlehem-et és a The White Album by Joan Didion -t. És akkor ott vannak még Chloe Caldwell esszéi is. Érdekes lenne, de meg akarok róla bizonyosodni, hogy azt is mondom az írással, amit mondani akarok. Színésznőként nehéz közzétenni dolgokat anélkül, hogy az emberek azt gondolnák, hogy önéletrajzi könyvről van szó.

A könyvek megteremtenek egy másik világot. Ez az, amit a színészek is csinálnak munkájuk során.
Oh, határozottan. Mindig kiválasztok egy könyvbéli karaktert az éppen aktuális szerepemre. Kb. 3 vagy 5 könyvet veszek alapul, miközben a karaktert játszom. Amikor az Amerikai Horror Storyt csináltam, rengeteg Stephen Kinget olvastam.

Szóval hogy működik a Belletrist? Minden hónapban lesz egy új könyv?
Minden hónapban azt szeretnénk, ha meglepetés lenne, hogy mi lesz a könyv. Néha lesz videó, vagy interjú vagy valami más. Valódi beszélgetésekre is szükségünk van, így lehetőség nyílik arra, hogy találkozzanak velünk a tagjaink és érdekes környezetben beszélgessünk a könyvről. Minden hónapban szeretnénk az izgalmat fenntartani.

Mi a te 'desert island' könyved?
Joan Didion: Slouching Towards Betlehem. John Wayne és Joan Baez történetei a kedvenceim. Amikor egy új városban dolgozom és magányos vagyok, akkor olvasom ezeket a fürdőkádban.

Melyik az a könyv, amit a legtöbb idődbe került elolvasni?
Valószínüleg a Breakfast at Tiffany's. Sokkal komolyabb, mint a film és sötét, elbűvölő. Imádom.

Mit szólsz hozzá?

Emma és barátnője, Karah Preiss márciusban létrehozták a Belletrist Book Clubot. A hivatalos honlapon lehet csatlakozni hozzájuk, illetve Instagram oldaluk is van.

Közösségi oldalán Emma az alábbi üzenetet osztotta meg a rajongókkal:

Jó reggelt ☀️ Nagyon izgatott vagyok, hogy végre megosztom veletek a hírt! Tudjátok, hogy szeretek olvasni 📚 folyamatosan közzéteszem, amit olvasok és tudni akarom, azt is ti mit olvastok! Szóval @prepreiss és én azt gondoltam, miért ne indítsunk el egy #bookclubot, ahol mindannyian olvashatnánk és megbeszélhetnénk együtt egy helyen? Gyere olvass velünk @belletrist #belletristbabe 💕 még több meglepetés ...

A Belletrist egy olyan online platform, amely a nagyszerű könyveket és azok olvasóit ünnepli!

Ez egy remek hely ahhoz, hogy megosszuk a legjobb könyveket és a tapasztalatainkat róla. Az elkövetkezendő időkben továbbra is izgalmas lehetőségeket kínálunk. Kezdetnek egy exklúzív interjút olvashattok az egyik legkedveltebb szerzővel, valamint ezúton is kérünk titeket, hogy csatlakozzatok hozzánk és osszuk meg egymással tapasztalatainkat!

Fotókat, videókat, élő interjúkat is találni fogtok itt. Reméljük a Belletrist növekedni fog. Meghívunk titeket, hogy olvassatok velünk és osszátok meg gondolataitokat a könyvekről!

Emma Roberts és Karah Preiss 10 évvel ezelőtt ismerték meg egymást, New Yorkban és barátokká váltak. Azonnal rájöttek, hogy ugyanazzal kűzdenek: tsundoku. A tsundoku minden olvasói korosztályt érinti. Ez egy japán szó és a könyvek halálát jelenti, de magában foglalja azt a kényszert is, hogy könyvet kell vásárolni, és feltenni a polcra, konyába, ágy alá, sütőbe (Karah esetéban), autóba (Emma esetében). Emma és Karah a bartságuk során rájöttek, hogy van egy módja, hogy kezelni tudják ezt a megszállottságot, és hogy beszélni kell arról, amit olvastak.

A könyvek közösek. Egy jó könyv értelmet ad az életnek. Megadja számodra az inspirációt, hogy leírd az érzéseidet. Egy jó könyv harcol a szemeddel, követelve, hogy fejezd be ezt a részt és csak utána aludj. Egy jó könyv megérteti veled, hogy mi a fájdalom.

Amikor befejeztünk egy nagyszerű könyvet, alig várjuk, hogy a tapasztalatainkról beszéljünk és továbbadjuk azt a dolgot, ami annyira megmozgatott minket. A könyvek lehetőséget adnak arra, hogy csatlakozzatok hozzánk és létrehozzunk egy olyan teret, amely elősegíti a kapcsolatot az olvasók között világszerte.

A következőkben érkezem az ajánlott könyvekkel, interjúkkal -amiket Emma készített az írókkal, illetve, -amit Emmával készítettek a klubról!

Mit szólsz hozzá?